Tegnap délelőtt Dr. Péter István a BBTE Református Tanárképző és Zeneművészeti Karának intézeti igazgatója adott elő Főiskolánkon.
Prezentációjában a posztmodern kor emberének legfontosabb jellegzetességeit tárta elénk. A XX. század világháborúinak traumáiból felépülni igyekvő nyugati társadalmak ambivalens helyzetbe kerültek: egyszerre élhették meg technikai mindenhatóságukat – gondoljunk csak a Holdra lépésre –, ugyanakkor mély sebezhetőségüket is, hiszen a korábbi, közösségi alapokra épült társadalmi struktúrák alapjaikban megrendültek. Intézményvezető Úr személyes visszaemlékezései különösen világossá tették, mennyire mást jelentett a kölcsönösség és a szociális biztonság egy olyan korban, amikor az ember nem elszigetelt egyénként, hanem a közösség részeként értette önmagát.
A posztmodern radikális individualizmusa ezzel szemben az „önmagamnak élés” jelszavát emeli a legmagasabb értékké. Teológiai szempontból ez a bezárkózás egy olyan irány, amely szembefordul az ember teremtett hivatásával: a közösséghez és az önátadásra épülő szeretetkapcsolatokhoz való odafordulással.
A mai ember örök kereső: bizalmatlan minden végérvényes válasszal szemben, különösen akkor, ha azt valamely szellemi vagy vallási tekintély fogalmazza meg. Identitása többrétegűvé válik, amelyet pillanatnyi igényeihez igazít – ez a dinamika pedig legtöbbször az „amerikai álom” európai mintáiként jelenik meg: kényelmes otthon, státuszt kifejező autó, élményorientált utazások.
A posztmodern ember pluralitása ugyanakkor nem valódi nyitottság, hanem inkább pluralizmus: a lehetőségek végtelen nyitva hagyása, az elköteleződés elutasítása, a tradíciókban megérlelt igazságok relativizálása. Mindenkinek egy kicsit igaza van – ami végső soron azt eredményezi, hogy valójában senkinek sincs.
Adjunktus Úr szemléletes hasonlata különösen fontos felismerést kínált: bizonyos hagyományok és szokások nem vegyíthetők egymással, mert más-más történeti és kulturális kontextusban születtek. Ahogyan két különböző tájegység néptáncosai sem tudnak közös táncot lejteni anélkül, hogy egymásba akadnának lábaik, úgy a vallási tradíciók is veszítik belső koherenciájukat egy eklektikus összeolvasztási kísérletben. A posztmodern ember azonban sokszor mégis csak „belekóstolni” szeret különféle hagyományokba; a spiritualitás divatos szóvá vált, miközben valódi vallási gyakorlat ritkán kapcsolódik hozzá.
Az előadás során Dr. Péter István a felmerülő kérdésekre is készséggel válaszolt, gondolatmenete pedig saját önértésünkre is rávilágított. Mindannyian felfedezhettünk valamit magunkból a posztmodern ember portréjában. Talán éppen ez a felismerés segít bennünket abban, hogy keresztény szemmel is élesebben lássuk azt a korszakot, amelybe – akarva vagy akaratlanul – megszülettünk.
A prezentáció méltó lezárása volt idei tematikus előadássorozatunknak, amely az erdélyi vallási pluralitást állította fókuszba. Intézményvezető Urat a jövőben is szeretettel és tanulni vágyó nyitottsággal várjuk intézményünkben.
