Moderátor: dr. Rednik András, főorvos
Az ember csak az egyszeri keletkezés és az egyszeri vég között fennálló, köztes dolgokat képes értelmével megragadni, így a természet kutatója is kénytelen szembenézni az egyszeri megismerhetetlenségének tényével. Ez különleges helyzetet teremt számára. Ha igazságkeresése érdeknélküli, akkor a “soha meg nem ismerhető” elismerése a megismerhető résztől a megismerhetetlen egész felé fordítja a figyelmét. Kénytelen lesz felismerni azt, hogy a világ létrejöttének, az élet keletkezésének és az ember egyediségének misztériumával találkozott. Misztériummal, hiszen a rész kutatásában fölfedezte az egész célszerűségét, rendezettségét és ésszerűségét. Rádöbbent arra, hogy mindez a világ, az élet, az ember teremtettségének cáfolhatatlan bizonysága. Megtanul csodálkozni, s e csodálkozás már egész emberi egzisztenciájában érinti és áthatja.
Csak a hit és a tudás kettős szárnyán emelkedhet föl az értelem a legmagasztosabb misztériumok szemléléséhez. Ha pedig fölemelkedik, eljut a legfőbb parancs igazságának elfogadásához: “Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből; szeresd felebarátodat, mint önmagadat.“
Végső soron a tudomány Krisztusnak köszönheti szabadságát, a kutatás és a tudás szabadságát.
A végpont az egyén halálánál, a földi világ pusztulásánál, a világmindenség összeomlásánál ugyanannak a misztérium-világnak a másik pólusa, amely a keletkezés kérdéseit is eltakarja. A küldetés végének misztériumát ugyanúgy el kell fogadnia, mint a küldetés elejének misztériumát. A tudomány talán fel fogja ismerni azt – hiszen rákényszerül -, hogy micsoda bűnöket követett el. és akkor azt is fel fogja ismerni, hogy végső soron Krisztusnak köszönheti szabadságát, a kutatás és a tudás szabadságát.
